{{Blog.szerzo}} •

•

Mai interjúalanyom Sebestyén László. Lacival bő egy éve ismerkedtem meg, egy Hasselblad X1D 50C tesztelése kapcsán. Az elmúlt évben többször is találkoztunk és minden alkalommal nagyon jókat beszélgettünk. És hogy miről esett szó a beszélgetéseken? Természetesen különböző fotótechnikákról, fotóstáskákról, fényképezőkről, fotós projektekről. Ezek a beszélgetések nagyon inspirálóan hatnak rám, jó ezeket felidézni, ezért újra feltettem pár kérdést Lacinak.

Mikor és kinek/minek hatásárakezdtél el fotózni?

Kezdődhetne úgy a történet, hogy márgyerekként rengeteget fotóztam, mondjuk ez így is volt, de igazán az egyetemután kezdődött, amikor egy grafikai stúdióban kezdtem el dolgozni.Képfeldolgozást, szkennelést csináltam, ekkor – a DTP hajnalán - a Photoshopfloppyn volt még és ha jól emlékszem 2.5-ös verziónál járt.

Rengeteg fotóval dolgoztam és kedvetkaptam, hogy én is fotózzak, kicsit komolyabban, mint addig. Jelentkeztem aSzellemkép fotós iskolába és egy reklámfotós tanfolyamra, majd a MUOSZfotóriporteri szakán tettem szakvizsgát. Szakmailag nagy hatással volt rámBalla Demeter. Tőle megtanultam, hogy minden munka én vagyok és hogygondolkozzak is, ne csak kattintgassak.

A szakvizsga után el is kezdtél dolgozni,mint fotós?

Igazából már az iskolai évek alattis dolgoztam egy fotóügynökségnél, majd a MUOSZ-t követően az akkor indulóMetro napilaphoz kerültem képszerkesztő-fotórovat vezetőnek. Itt tíz évigdolgoztam. Eközben az újra induló várostörténeti havilap, a Budapest folyóiratkért fel arra, hogy fotózzak nekik. Izgalmas feladat volt egy napilapot és egyhavilapot szerkeszteni és fotografálni egy időben. Teljesen más világ volt akettő. Az egyik egy naponta híreket és interjúkat közlő “gyorsvonat”, a másikegy hangulatokra és régi történetekre épülő klasszikus kávéházi folyóirat volt.Nagyon szerettem. Azóta mesél a város nekem, másképpen, mint azelőtt. Azután anapilapos életformát leváltottam egy közéleti hetilapra a Heti Válaszra. Nemszeretem a politikát és a közéletet, de azt az izgalmas feladatot kaptam, hogyújraépíthetem a fotórovatot. Ezt örömmel tettem, az első évek időszaka kifejezettenizgalmas műhelymunka volt. Azután indult a Forbes Magazin. Szerencsének éskomoly szakmai kihívásnak éreztem, hogy olyan minőségben lehet és kell dolgozni,amilyet egy amerikai típusú lap megkíván. A portrézásba ez utóbbi két lapnálszerettem bele.

A gasztronómia is megtalált a Magyar Konyha magazinindulásával. Itt képszerkesztőként dolgozom és persze szívesen fotografálok isa lapba. Úgy gondolom, hogy nem lehet úgy lapot szerkeszteni és a fotóskollégáktól úgy bármit elvárni, hogy azt magam nem tudom megcsinálni. Nem érzemhitelesnek azt a vezetőt, aki nem tudja és érti olyan szinten vagy még jobbanaz általa vezetett területet, mint a beosztottjai. Ezt Buza Pétertől a Budapestfolyóirat főszerkesztőjétől láttam és lestem el. Nagyon sokat tanultam tőle alapszerkesztésről, a szakmai hozzáállásról és persze sok minden másról.Rengeteg könyvet készítettünk együtt.

Időközben sok album elkészítésébenis közreműködhettem. Ezek többnyire várostörténeti albumok és tanulmánykötetekvoltak.

Magazinoknak készítesz portréképanyagokat. Sokszor magas beosztású üzletemberekről és/vagy hírességekről készítesz képet. Igényelez valamilyen extra felkészülést?

A sok, fotográfiában eltöltött év utánvalójában már semmi nem igényel extra felkészülést. Ez persze nem azt jelenti,hogy nem kell felkészülni a fotóalanyomból. Kicsoda-micsoda, mit csinál, mirőlszól az interjú vagy riport. A rutin segíti a technika kiválasztását, azt, hogymilyen világítást használjak, milyen gépet és optikát vigyek magammal. Előrekitalálom, hogy mit szeretnék, de ezt azért a helyszín, a pillanat, akörülmények felülírhatják. És ekkor jön az improvizáció. Talán mindig ez azextra felkészülés, hogy improvizálni kell. Szerintem fontos, hogy akíváncsiságunk ne múljon el. Nagyon sok embert fotóztam már, érdekeset ésunalmasat is, de az adott pillanatban teljes energiámmal rá koncentráltam, hogymeglássam, megérezzem, mi van a primer látvány, viselkedési formulák mögött.Megtudom-e látni a valódi énjét az alanyomnak. Persze ez nem feltétlenül jelentiazt, hogy a képen is az fog látszódni, mert sokszor hagyom „játszani” őket, úgyérzem ugyanis, hogy akkor van rendben magával. Egyszóval, ha van egy szabály,ami igaz egy pillanatra, esetleg annak pont az ellenkezője lesz igaz akövetkezőre.

Sokszor látlak robogóvaljönni-menni így feltételezem, hogy nagyon kompakt felszereléssel dolgozol. Elárulod, hogy mi van a fotós táskádban?

Igen, tavasztól késő őszigrobogózok. Ezért is törekszem arra, hogy egyszerű és kompakt legyen mind afelszerelés, mind a fotózás. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a ragtapaszttéped le a karodról: csak egy pillanatig kellemetlen, de a következőpillanatban már kész is. Sokszor a portrézással is így vagyok. A fotónak nem afotózásról kell szólnia. Rengeteg felszerelés, fénybeállás, sok-sok ember, akimind fontoskodik, mivel éppen az vész el, amiről szól a dolog, hogy az alanyomrafigyelhessek. Én szeretem a munkámat „zajmentesen”, hókuszpókuszok nélkül végezni.Így marad idő, energia a modellem intimszférájában garázdálkodni.

A munkában Profoto akkumulátorosvakukat használok, kompakt Manfrotto lámpaállványt és Lastolite derítőt.

Nagy kedvenc a LumeCube a kis méreteés a különleges fényhatása miatt. Fényképezőgépek közül Nikon D850, Leica M10és Hasselblad X1D gépekkel dolgozom

Ezeket egy táskában összerakva akármotoron a hátamon is tudom szállítani. Kényelmes és gyorsan összerakható, jól működőrendszer.

Dolgozol középformátummal is,hogyan változtatta meg a munkamenetedet?

Mindig is zavart, hogy a digitálistechnika elhozta a határ nélküli fotografálás világát. Ezt arra értem, hogynincs limit a képek számát illetően. Mindenki, sokszor beleértve magamat is,sokkal többet exponál, mint amit egy adott helyzet megkíván. Nem gondolkozunk,csak lövünk. Nekem ez sose tetszett, mert szeretem kigondolni, mit szeretnékcsinálni és szeretek arra koncentrálni. A jó fotós mérőszáma a jó kép és nemaz, hogy egymillió expozíciót készített. Számomra a fényképezés a képről szól,és bár szeretem a technikát, de az csak egy eszköz a számomra és nem maga acél. Ezért egyszer csak úgy döntöttem, hogy a felszerelésemet optimalizálom éskicsit ennek a gondolatnak szentelem. Ekkor vásároltam egy Hasselblad szettet.

A munkamenetemet markánsanmegváltoztatta. Sokan azt mondhatják, hogy lassú gép, nehéz és nagy, de nekempont ezek a dolgok tetszettek meg igazán benne. Nem akartam könnyű, kicsi ésgyors fényképezőt, hiszen olyanokkal dolgoztam egész életemben. Enneksegítségével a fotóriporteri munkám mellett is be tudtam húzni a féket és egydigitális rendszerrel is működőképes „Slow Photography” filozófiára váltani. Használok8X10 inches analóg kamerát is. Itt egy expozíció maga az elkészült kép. Annyitexponál az ember, amennyi hasznos képet szeretne. Nincs tévedés. Aközépformátumú digitális fotografálásnál is igaz ez. Akkor nyomod meg azexponáló gombot, amikor minden és mindenki a helyén van. Ez jó érzés.

A mindennapi fotós munkák mellettvannak egyéni projektjeid is, mesélnél ezekről is?

A fotóriporteri munka rengetegkompromisszummal jár. Sok szempontnak kell egy időben megfelelni. A legfontosabbelvárás, hogy az újságcikkhez készüljön illusztráció. Ez egy nagyon jó ésszerethető dolog, de számomra mindig fontos volt, hogy megtarthassak egyautonóm alkotói folyamatot a mindennapi munka mellett. Ez persze sokszor nehéz,mert kell idő az áthangolódásra.

Az áthangolódást nekem az analógtechnikák használata jelenti. Eleinte kisfilmes méretre naplószerű anyagokatkészítettem, de aztán szép csendben ide is bekúszott a középformátum és a 4x5,illetve a 8x10 inches síkfilmes rendszerek. Nekem ez a ZEN a hétköznapokhangzavarában. Éveken keresztül egy 8x10 inches kamerával jártam a várost észárt, belső udvarokban üres körfolyosókat fotóztam. Beleszerettem az épületekszigorú geometriájába, csendjébe és szürreális, ember nélküli világába.

Ebből a kollekcióból tavalykarácsony előtt egy album formájában 50 udvar jelent meg, „Titkos udvarok”címmel. Egy kedves barátom, Hídvégi Violetta a Fővárosi Levéltár fő levéltárosaírt szövegeket az épületek történetéről, születésükről, tulajdonosaikról,tervezőikről. Így egy izgalmas történelmi utazást tehetünk furcsa udvarokban,amikbe ma már nem is olyan egyszerű bejutni, mert Budapesten minden kapu be vanzárva. Emellett újraélesztettem és szerkesztem a jó pár évvel ezelőtt egy időremegszűnt fotóalbum sorozatot, a „Csak képek” -et. Ebben évről-évre háromfotográfus mutatja meg a Budapestről készített anyagát. A második elkészült évfolyamnáljárunk.

A munka és a saját alkotói projektekmellett tanítasz is. Melyik suliban lehet téged tanár úrnak szólítani?

Évek óta aMÚOSZ Bálint György akadémia oktatója vagyok. Itt fotográfiai látásmódot,technikai ismereteket és képelemzést-képolvasást tanítok. Nem könnyű. Nehéz azembereket visszanevelni arra, hogy használják a fantáziájukat ésgondolkozzanak. Ne csak a technikába legyenek szerelmesek, mert az önmagábanmég nem elég a jó fotóhoz. Azt próbálom megtanítani, hogy ha egy témán, egyötleten elkezdenek gondolkodni, akkor az első 3-4 ötletet dobják el, mert azmindenkinek eszébe jut. Az 5., 6. vagy 7. ötletnél viszont már olyan gondolatokjöhetnek elő, amik valóban ránk jellemzőek. Mert mi más célja is lehetne a fotográfiának, mint egyéni hangot hallatni és láttatni a képeinkben.