{{Blog.cim}}

Azt a legtöbben tudják, hogy a kamerából kikerülő JPEG képek 8 bitesek és azt is, hogy a nyers fájlok a legtöbbször 12 vagy 14 bitesek lehetnek, hiszen van rá opció a fényképezőgép menüjében. Azt is sokan tudják, hogy a Lightroom vagy a Photoshop 8 vagy 16 bites képeket képes kezelni, és hogy a több bit általában jobb. Azt azonban, hogy mikor melyiket kell használni, és miért, már kevesebben.

Ha szeretnénk a lehető legtöbbek kihozni a felszerelés adtalehetőségekből, tudatosan kell foglalkozni a képek bitmélységével. A fotózásmunkafolyamata csak akkor adja a végén a technikailag elérhető legjobberedményt, ha közben minden egyes lépésnél ügyeltünk arra, hogy az eredetilegrendelkezésre álló képi információból a lehető legtöbb hasznosítsuk és a lehető legkevesebbet veszítsük el. Illetve ha mégis azinformáció eldobására kényszerülünk, akkor azt tervezett módon és tudatosantegyük. De mi is az a bit és hány is kell belőle?

Az eredményenmegjelenik a struktúra a talajon, de előbukkan a jobb felső sarokban a zavarótónuslépcsőződés is. Itt ugyanis egyszerűen nem állt rendelkezésre eléglépcsőfokozat a sötétben rejlő, eredetileg egészen apró tónuskülönbségekfelbontásához. Azaz egy ilyen korrekcióhoz már nagyon kevés volt a 8 bit, jómegoldás lett volna RAW formátumot használni és a teljes feldolgozási folyamatsorán megtartani a lehető legtöbb információt. Természetesen a talaj sötétbevesző struktúráján is ugyanennyire kevés a rendelkezésre álló lépcsőfok, de otta nagyobb lokális kontraszt és az apró részletek miatt ez nem válik feltűnővé.A korrekciók hatása tehát a képi tartalomtól is függ. Az erősen strukturáltfelületeken sokkal többet megengedhetünk magunknak, mint a finom átmeneteknél.Így az égboltok mellett különösen ügyelni kell például a víztükörre (ami alegtöbb esetben az égbolt tükröződése) az arcokon megjelenő finom átmenetekre,a lágy árnyékok által alkotott átmenetekre.

 

Mennyi az annyi?

A feldolgozás szempontjából a minél több bit a jobb, de hánybites színmélység az, ami minden szempontból ideális egy professzionális fotósfelhasználásra? A legjobb profi monitorokon már nem látható meg a különbség egy9 és egy 10 bites tónusátmenet között, egy kimeneti formátumként használt JPEGkép esetében pedig 8 bit lesz a színmélység, egy nyomtatott anyag esetében sincsszükség ennél többre. Ez a kimeneti oldal. A bemeneti oldalon azonbanlétrehozhatjuk azt a tartalékot, ami a feldolgozáshoz szüksége. Egy nagyon jóminőségű szenzorral készített fotót akár 3-4 fényértékkel is kivilágosíthatunk,feltéve, ha elég alacsony a képzaj, így minimum ennyi tartalékra van tehátszükség. Ilyen mértékű módosításhoz nagyjából plusz 3-4 bitnyiinformációmennyiség szükséges pluszban a kimenetnél szükséges 8 mellé, így a 12bitet ideálisnak tekinthetjük általános professzionális felhasználásra. Alegtöbb DSLR esetében megválasztható, hogy 12 vagy 14 bittel kérjük a nyersképek mentését. Ha gyakran alkalmazunk extrém erős tónuskorrekciót, inkább a 14bitet válasszuk. Egyéb esetekben tökéletesen elegendő a 12 bit is. Egy jófull-frame szenzorral még így marad 3-4 fényértéknyi korrekciós lehetőségünk afeldolgozás során, ami az esetek döntő többségében teljesen elegendő. Például hamegemeljük az érzékenységet néhány értékkel, akkor szinte azonnal értelmétveszíti a 12 helyett beállított 14 bit, mert a megemelkedő zajküszöb máriselnyomja azokat a finom részleteket, amelyeknél meglátszódna a két beállításközötti különbség. Vannak olyan, jellemzően középformátumú kamerák, amelyeknéllehetőség van 16 bites mentésre és a jelenlegi topkategóriás full-framekamerákban is kezd feltűnni ez az opció. Egyes esetekben nem is olyan nagy aképszenzor teljes dinamikája, hogy kitöltse ezt, más esetekben magán a témánnincs ekkora különbség a legvilágosabb és legsötétebb tónusok között. Egyprecízen készített, középformátumú fotón pedig kevéssé valószínű, hogy 5-6fényértéknyit szeretnénk felhúzni utólag. Ennek ellenére érdemes kitesztelni,hogy az adott eszköznél milyen különbség van mondjuk egy 14 és egy 16 bitesfotó között, extrém tónuskorrigálás esetén. A különbség itt nem is látványostónuslépcsők, hanem színtorzulások formájában fog megmutatkozni. Hiába vanugyanis mondjuk a vörös és a zöld csatornában elegendő lépcsőfok a korrekcióután is, ha a kékben megjelennek a lépcsők, akkor a módosított terület bizonyelszíneződhet, amint az gyakorlati próbánk során is kiderült.

A gyakorlatikülönbség

Tesztünkben Nikon Z7 kamerával készítettünk erősenalulexponált felvételeket egy tesztbeállításról, ISO 64-as alapérzékenységen. Amegfelelőhöz képest nagyjából 7 értékkel exponáltuk alul a témát, amit 12 bitesés 14 bites RAW formátumban is lefotóztunk. A további beállításoknálveszteségmentesen tömörített mentést választottunk. A képek fájlmérete közöttjelentős különbség adódott, míg a 12 bites felvételek átlagos mérete 17,2 MBlett, a 14 biteseké 25,9. Balra a tesztbeállítás jól exponált változata, jobbra az alulexponált, korrigálatlan változat látható.

A képeket 16 bitesként konvertáltuk és nyitottuk megPhotoshopban majd ugyanannyit világosítottunk rajtuk, mint amennyivelalulexponlátuk őket. A 12 és a 14 bites kép is pontosan azonos feldolgozásilépéseken esett át. Az világosan látható, hogy az ilyen extrém korrekcióknál máralapérzékenységen is megjelenik a képzaj, ami nem is csoda, hiszen az mindigott van a hasznos jel mellett, mégha alapérzékenység környékén olyan kicsi is,hogy rendes esetben soha sem találkozunk vele. A különböző bitmélységek közöttikülönbség az átmenetesen megvilágított papírhengernél (kiemelt részlet) láthatóa legjobban. Nem is feltétlenül a tónuslépcsőződés látványos megjelenésében,hanem a színtorzulásban. 

A kevesebb lépést jelentő 12 bites felvételnéljelentősebb az extrém korrekciót kísérő színtorzulás, ugyanis elég az, ha atónuslépcsőződés csak az egyik vagy másik színcsatornában lép fel. Ez még nemfeltétlenül fog valódi lépcsőkként megmutatkozni a képen, azonban a kép színétmegváltoztatja. Az egyes színcsatornákban ugyanis jelentősen eltérő lehetinformációtartalom, függően az adott képrészlet színétől, így nagyon is könnyenelőfordulhat, hogy míg a „tartalmasabb” csatornákon nem okoz jelentős problémátegy erős korrekció, egy másiknál már elvesznek az apró lépcsőfokok. Ezindokolja egyébként a 16 bites kimeneti színmélység alkalmazását a színhűségszempontjából kritikus középformátumú rendszereknél.

A feldolgozásfolyamata

A 12 vagy 14 (esetleg 16) bites nyers képek mind 16bitesként fognak megjelenni a Lightroomban, Capture One-ban vagy a Photoshopbanés az az egyetlen fontos dolgunk, hogy amíg dolgozunk velük, meg is tartsukőket ebben a formátumban. A módosítatlan RAW képek természetesen megőrzik azeredetileg bennük lévő összes adatot, de ha áttérünk valamilyen másfájlformátumra, pl. TIF vagy PSD, abból is a 16 bitest válasszuk és mentsük el.Furcsa lehet, hogy a képernyőn nem jár semmilyen látható változással, ha egykép színmélységét 16-ról 8-ra változtatjuk. Sem a fehérek, sem a feketék nemtűnnek, el a köztes tónusokból azonban jóval kevesebb marad, ami csak akkortűnik, fel, ha legközelebb hozzá szeretnénk nyúlni a képhez, például szín- vagytónuskorrekció miatt. Ezért fontos, hogy az archiválási példány is 16 bitesformátumú legyen, márha fontosnak tartjuk, hogy a jövőben is hozzáférhessünkfotónk teljes információtartamához. Ha egyszer már elmentettük a képet 8bitesként, akkor nem ér semmit, ha újra megnyitjuk és visszaállítjuk 16bitesre, a köztes lépcsőfokokat mér végleg elveszítettük.

Takeaway

Az, hogy 12 vagy 14, esetleg 16 bites színmélységetérdemes-e választani, az mindig adott kamerától és az adott felhasználástólfügg. Az esetek nagyon nagy többségében, még a legjobb full-frame gépeknél iselegendő lesz a 12 bit. Ne feledjük, az igazán nagy ugrás nem a 12 és 14 bitközött van, hanem a 8 és 12 között. 8 bites JPEG-et így semmiképp sehasználjunk, ha tervezünk bármilyen kis utólagos feldolgozást is a képekkel. Ha azonban kilátásban van némi extrém korrekció vagy elvárásaz ultrapontos színvisszaadás, akkor egy hajszálnyival mindig előbbre vagyunk a magasabbérték használatával. Ha a tárhely nem számít, szintén beállíthatjuk alegmagasabb színmélységi fokozatot.