{{Blog.cim}}

“Úton hazafelé” című sorozatom személyes viszonyomat vizsgálja átalakulóban lévő szülővárosommal, a délnyugat kínai Chuxiong-gal. Szülővárosom óvárosának sorsa megegyezik oly sok más kínai városéval, elbontják és helyét egy vadonatúj üzleti negyednek adja át. A folyamatban lévő drámai átalakulás az emberek életére is hatással van. Ez a sorozat hasonlatok segítségével meséli el a város, a lakói és az emlékezetük történetét. Az elbeszélés négy egymásba fonódó fejezetben a város átalakulását követi nyomon, megjelennek a múlt féltve őrzött emlékei, az emberek életében tapasztalt fordulat és az önazonosság keresése e belső utazásban, és ami még ennél is fontosabb, évekig tartó távollét után újbóli találkozás a családommal, hogy a változás szemtanúja legyek. “Úton hazafelé” azt az alapvető kérdést teszem fel és egyúttal kísérlek meg választ találni, hogy mit jelképez e fordulat: a múlttal való teljes szakítást vagy a Kínai Álom által ígért fényes jövőt?

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt egy főként street artos művész csoportból a magyar politikai élet résztvevőjévé és egyik meghatározó szereplőjévé vált, valós megoldásokat keresve az általuk felvetett társadalmi problémákra. Párttá válásuk önmagában is művészi performanszként fogható fel, emellett azonban lehetőséget biztosít számukra a szélesebb nyilvánossághoz való eljutásra. Vizuális megjelenésük következetesen őrzi azt az egyszerű és mindenki számára érthető vizuális jegyet, amely a street art sajátja. Ezáltal, áttörve a hatalomban való részvétel távoli, elitista szokásrendjét, az egyszerű embert képviselve, bárki számára megteremtve a demokratikus folyamatokba való beleszólás lehetőségét. A cél, minél több ember kezébe eszközt adni, aktivizálni, a bevonás révén közös cselekvésre késztetni az embereket, melynek nyomán változás érhető el. Jellegzetes humoruk pedig eszközzé válik, amelyen keresztül a tiltakozás létrejön.

A nemzeti kultúra, amibe beleszületünk a kulturális identitásunk egyik legfontosabb forrását jelenti, és ez nem velünk született álláspont, hanem a felénk sugárzott reprezentáció terméke. A diploma projektem célja: Magyarország bemutatása, a vidéki élet újfajta képi reprezentációja, az itteni élet és mentális állapot dokumentációja. Diplomamunkámban egy Magyarország körképet mutatok be, mely a szakdolgozatomban vizsgált képi lehetőségeknek az itt tárgyalttól eltérő megoldásait térképezi fel. Alapkonfliktusnak azt vettem, hogy közvetítve van felénk egy bizonyos kép, és ezzel szemben a valóság éles ellentétet mutat. A disszonancia a valóság szubjektív értelmezéséhez kötődik, és ott nyilvánvaló ahol a képi ígéret és a megismerés élesen különválnak. Egyik se jobb vagy rosszabb, inkább a különbözőségük szembetűnő. Esetlegesen, és egyfajta idealizált kép és tapasztalat felszíne mentén ismerhetünk meg egy országot ha csak a népszerű turisztikai helyeit látogatjuk meg.

A Mindig közel a határ című fotósorozat fókuszában a Pinka völgyben élő kisebbségi közösségek, így a gradistyei horvátok és hienz németek többnemzetiségű kultúrája áll, másfelől egy univerzálisan is megfigyelhető jelenség, amely a hagyományok lokális szintű rekonstrukciója és a globális hatások leképeződése mentén zajlik. A fotósorozat egyúttal arra a kérdésre keresi a válaszokat, hogy vajon mi lehet egy kisebbségi hagyomány jövője a jelenkori globális kultúra árnyékában, valamint hogyan őrizhető meg egy nemzetiségi identitás.

Az emberiség utopisztikus gondolkodása és a nosztalgikus múlt iránti gyászos érzése között a jelen torz képe rejtőzik. Mikor a jelen és a jövő bizonytalanná válik, a múltban igyekszünk találni megnyugvást. Ennek köszönhető a jelenhez való torz viszonyunk kialakulása, amely rengeteg feszültség forrása lehet. Napjainkban nem becsüljük meg a jelent. Sokszor érezzük, hogy nem jó ami éppen van. 

Németországban, magyar családban születtem. Ez az élmény egy állandó társam; Németországban magyarnak, Magyarországon németnek érzem magam.

Az ‚Unheimlich‘ című sorozatomban aminek a fordítása kétértelmű és nem csak ijesztőt jelent hanem az otthontalant is, saját érzéseim alapján mutatom be korunk groteszk jellemvonásait. Különböző megkonstruált szituációk fényképezésén keresztül. Mestermunkámban groteszk képekké formálom, eltolódott identitásom és gyerekkoromhoz fűződő nosztalgikus érzéseim találkozását jövőre vonatkozó vízióimmal.

A testábrázolás tekintetében az elmúlt évszázadok nyugati kultúrájának közfelfogásában kijelenthető, hogy a szépség egyet jelent az egészséges, fiatal test látványával. A nőkre ezáltal ránehezedik egy, olyan a társadalom által generált elvárás, miszerint szépségük fenntartása érdekében harcolniuk kellene öregedésük, testük átalakulásai ellen. Sorozatomban ezt a tévhitet elfeledtetve fontos volt számomra, hogy olyan nőket jelenítsek meg akik, kortól, testalkattól függetlenül azt a véget nem érő szépséget reprezentálják, amely mindannyiunkban ott rejlik. 

Az aktot, mint művészi kifejezőeszközt használva, a sorozat arra is kísérletet tesz, hogy az elmúlt évszázadok képzőművészeti hagyományának eszmei hátterének visszacsatolása mellett egy kortalanabb, az erotikus jelleget elhagyó nő ábrázolást mutasson be.

Mit jelent jelen lenni ma? A mai világ által kreált élethelyzetekben jelenlévő digitális/online és fizikai valóságunk közötti állapotot vizsgálom, egy másfajta jelenlét szabályait. Milyen hatással van az én reprezentálása a közösségi médiában az ember személyiségére? Hogyan dolgozzuk fel a képeket, amiket látunk, és milyen szándékkal tesszük ki őket? Hogyan érzékeljük a teret, miközben fejben egy teljesen más világban járunk?

A jelenlét már nem csak a szakirodalmi szócikkekben válik bonyolultan megfogalmazható gondolattá, hanem hétköznapjainkban, a mi fejünkben is átíródik a jelentése. A online jelenlét és az én reprezentáció formái is mind alakítják a meghatározást, mert a mindennapjaink része, és a digitális identitásunk ennek a jelenlétnek az azonosítója. A virtuális terek kontextusai pedig az általunk konstruált képet változtathatják meg, mert a képek egymás közötti viszonya és a meglévő ismereteink kreálják az asszociációinkat a virtuális térben látottakról.

A The 8th Letter of the Alphabet két olyan etnikai csoport kapcsolatával foglalkozik, amelyeknek az együttélését évtizedek óta – az őket ért vélt vagy valós igazságtalanságok és sérelmek miatt – folyamatos kihívás és feszültség jellemzi. Az egyik oldal sérelmezni, hogy a szülőföldjén a saját országának határain kívül kell élnie és küzdenie kell a saját identitásának megőrzéséért. Ugyanakkor a másik közösség is joggal ragaszkodik ahhoz a területhez, amelyen már évszázadok és generációk óta élnek.

 

Észak-Írországban a föld, a terület és a színek kulcsfontosságú szerepet játszanak az identitás felépítésében, meghatározásában. Az északír emberek egyértelműen tisztában vannak az őket körülvevő területekkel, valamint a mezsgyét meghatározó jelzőkkel és szimbólumokkal. Mi történik, ha mindezeket a nagyon meghatározó szimbólumokat egy olyan térbe helyezzük, ahol színük bizonytalanná válik? Ugyan a nagypénteki egyezmény által a fegyveres konfliktus hivatalosan véget ért, és a békefolyamatnak számos pontja megvalósult, a két megosztott közösség között továbbra is generációkon átívelő feszültség és bizalmatlanság áll fenn.

Mestermunkámban a szüléshez kapcsolódó viszonyomat, érzéseimet fogalmaztam meg. Az érdekelt, miből fakad ez a bennem lévő erős szorongás a szüléssel szemben. Eleinte a közvetlen környezetemben kezdtem kutatni az okokat: így kezdtem el kutatni Édesanyám szüléstörténetét, ami egyben a születésem története. Kiderült számomra, hogy mindketten traumatikus történetet hordozunk magunkban, csak más szemszögből. 

Fotósorozatatommal az volt a célom, hogy rávilágítsak, milyen félelmekkel küzdhet egy fiatal nő ma, amikor a szülés és gyermekvállalás kérdései vannak a fókuszban - úgy, hogy betekintést engedek képeimen keresztül saját szorongásaimba. 

A fotósorozatból egy virtuális fotókönyvet készítettem. A fotókönyvre úgy tekintek, mint egy megformált haikus kötetre, amelyben ennek a szüléshez kapcsolódó női szorongásnak a természetét érzékeltetem, vizuális asszociációkon keresztül.

A ‘Color TV, Queen Beds, Exotik Dreams’ című mestermunkámban azzal foglalkozom, miként tudunk szembenézni azzal a kulturális örökséggel, amit legszívesebben elfelejtenénk.

A rendszerváltás körül nyílt magyar panziók erős, kelet-európai, időtlen, snassz stílusa, az olcsó sufnituningos megoldásai, valamint az a törekvésük, hogy elegáns és fényűző hangulatot teremtsenek, nem csak a saját gyökereimre,  gyerekkoromra,  gyengeségeimre és erősségeimre, hanem sajátos magyar hagyományainkra, ambícióinkra és vizuális kultúránkra emlékeztet. Dolgokra, melyeket nehéz elfogadni, például, hogy nem valósul meg nálunk az amerikai álom, hogy soha nem leszek egy nyugati lány, akiből árad a magabiztosság. Utazásaim során felismertem és megszerettem a számunkra ismerős (magyar) melankolikus érzést, a töretlen leleményességünket, a fanyar humorunkat. A rendszerváltás panziói olyan helyet teremtettek számomra, ahol jobban megérthettem nem csak saját magamat, hanem azt, hogy honnan jövünk, merre tartunk.

A legutolsó, átfogó népszámlálás adatai szerint Magyarországon több mint másfél millióan éltek panellakásokban – vagyis minden hatodik ember. A társadalom arra fogékony része ennyi társát bélyegzi meg időnként lakóhelye miatt. Dehonesztáló szavakkal felcímkézett skatulyákba helyez és uniformizál, arctalanná torzít egy nagyon is változatos összetételű embertömeget.

Mestermunkám lényegében az előítéletek fotográfiai cáfolata. Környezeti portrékon keresztül mutatom be, hogy ezek az emberek a valóságban nagyon is különbözőek. Akik a nekik jutó térben rendezik be saját világukat. Fotóim a falak lebontására törekszenek – a rajtuk szereplők bizalma által mutatom meg, hogy a sematikus homlokzatok legfeljebb látszólag fedhetik el a változatosságot. 

Projektem egyben versenyfutás az idővel. A házak ugyanis – amelyek jobbára 80-100 évre épültek – nagyjából élettartamuk felénél járnak. Minden olyan felvétel tehát, amely a panelekben élőket örökíti meg, egy olyan világot őriz meg a jövő számára, amely még ebben a században örökre eltűnik majd.

#mome #média #fotó #2021